27. fejezet

 Ma reggel sokkal boldogabban keltem, mint eddig bármikor. De tényleg. Még mielőtt megszólalt az ébresztőm, azelőtt felébredtem és közben azon kaptam magam, hogy mosolygok. Ezt a hirtelen nagy boldogságot mégis mi okozza? Egy név rá a válasz.
 Márk.
 Pár percig még ábrándozva feküdtem, majd dalolászva  felkeltem, elvégeztem a reggeli teendőimet, felöltöztem, reggeliztem, majd teljesen készen és boldogan elindultam a suliba.
 Alig léptem ki a kapun, amikor megszólalt a mobilom. Gyorsan előhalásztam a zsebemből és mosolyogva fogadtam a hívást, amikor megláttam a kijelzőn a nevet.
 - Már elindultál? - kérdezte Márk a vonal túlsó végéről.
 - Igen. Alig egy perce.
 - Várj meg, mindjárt ott vagyok.
 - Oké. - és már le is tette.
 Tegnap nem beszéltünk arról, hogy együtt vagy külön megyünk suliba, de örültem, hogy ő döntött kettőnk helyett is.
 Megpróbáltam türelmesen várni, de az az igazság, hogy már alig vártam, hogy találkozzunk. Eddig idegesítőnek találtam azokat a lányokat, akik folyton a barátjukról áradoznak, lassan pedig én magam is ilyen leszek.
 Úgy két perc múlva megláttam Márkot, ahogy betér az utcánkba. Most is ugyanannyira jól nézett ki, mint mindig, nekem pedig hihetetlennek tűnt, hogy nekem tényleg ő a barátom. Nagyon elidőzhetett rajta a tekintetem, mert csak akkor vettem észre, hogy elém ért, amikor az ezer wattos mosolyával találtam szembe magam.
 - Szia. - köszönt halkan, közel hajolva az arcomhoz.
 - Sz...szia. - dadogtam és hihetetlenül bénának éreztem magam. De ő csak mosolygott, majd egy hihetetlenül édes és hosszú csókban részesített.
 Egy kis idő múlva, mikor kézen fogva (imádom a kezét fogni) elindultunk beszélgetni kezdtünk teljesen hétköznapi témákról.
 - Hogy aludtál? - kérdezte.
 - Nagyon jól. Na és te?
 - Nem a legjobban.
 - Mért? - kérdeztem homlok ráncolva.
 - Mert nem hagytál. - csóválta a fejét.
 - Hogy én? Hisz éjszaka nem is beszéltünk. - tiltakoztam, mert nem értettem, hogy mért mondja ezt.
 - Ez igaz. De folyton te jártál az eszemben. - a szavaira nagyon-nagyon hevesen kezdett kalapálni a szívem. Remélem, hogy ő nem tudja mekkora hatással van rám.
 - És pontosabban mire gondoltál? - kíváncsiskodtam tovább, mert nagyon tudni akartam, hogy erre mit válaszol.
- Hát, hogy milyen makacs vagy. - vágta be pléhpofával, de jókedv csillogott a szemében.
- Hé! - bokszoltam a vállába. - Mért mondod ezt? Azt vártam, hogy előrukkolsz valami romantikussal.
 - Azért mondom, mert ha nem lennél annyira makacs már rég együtt lennénk.  - erre hallgattam, mert valamennyire tényleg igaza volt. - Akarod, hogy valami romantikusabbat is eláruljak? - állított meg és szembe fordított magával.
 - Aha. - bólintottam várakozva.
 - Hát... reméltem, hogy ma valami szexit veszel fel nekem. És, mit ne mondjak? Ez a nadrág eleget tett a kérésemnek. - ekkor egyik keze levándorolt a hátamról egész a fenekemig és rámarkolt. Én sikkantottam egyet és hátra ugrottam.
 - Te szemét! - ütöttem mellkason, de ő csak nevetett rajtam. - Ne nevess már! Esküszöm, ha meglátott valaki, akkor többet nem jövök veled suliba. - néztem körül, de nem láttam, hogy bárki is figyelt volna ránk.
 - Tudod, hogy nem hoználak zavarba mások előtt, ugye?
 - Te most gúnyolódsz velem! - próbáltam dühösnek látszani, de persze nem nehezteltem rá. Hogy is tehettem volna, hiszen emiatt a sok hülyeség miatt zúgtam bele.
 - Csak egy kicsit. De nem is mi lennénk, ha nem piszkálnálak folyton.
 - Igazad van.
 - Tudom, Annácska!
 - Azt hittem már leszoktad a becézgetésem.
 - Arról ne is álmodj! - csak beletörődve megforgattam a szemem, ő pedig lopott egy szájra puszit, majd tovább mentünk a suli felé.

 Úgy döntöttünk Márkkal, hogy nem fogjuk az összes szünetet együtt tölteni, mivel mindkettőnknek vannak barátai és nem szeretnénk őket sem elhanyagolni. Szóval legalább két szüneten nem találkoztunk. Viszont akkor is dobtunk egymásnak egy-két sms-t.
 Órák után a földszinti folyosón vártam rá. Az ő osztálya dolgozatot írt biológiából, ezért pár perccel tovább maradtak bent. Már nagyon kihalt volt az épület, senki sem járt a folyosókon. Épp egy tabló képet nézegettem, amikor lépteket hallottam a lépcső irányából. Áron jelent meg a lépcső tetején, s kicsit lelassított, mikor meglátott.
 - Szia. - köszöntem bizonytalanul.
 - Szia, Anna.
 - A többiek? - kérdeztem. Igazából csak Márkra gondoltam, de nem akartam őt említeni, hisz nem a szíve csücske.
 - Még nem fejezték be a dolgozatot. - válaszolta és indult volna tovább, de megállítottam.
 - Nagyon haragszol rám?
 Nagyot sóhajtott, majd megrázta a fejét.
 - Nem haragszom rád. Saját magamra vagyok dühös, mert gyáva voltam.
 - Mért mondod ezt?
 - Mert ez az igazság. Nem mertem elmondani neked, hogy...hogy nem barátként tekintek rád. - reménykedtem, hogy semmi ilyesmit nem fog mondani, mert tudtam, hogy ha ezt mondja, már soha nem leszünk már olyan viszonyban, mint régen.
 - Áron, én...én...nem is tudom mit mondjak.
 - Csak annyit árulj el, hogy ha Márk nem lenne, akkor lenne esélyem?
 - Nem tudom. Azt hiszem igen. - vallottam be, mert ez volt az igazság.
 - Na és most már nincs esélyem?
 - Áron én Márkkal vagyok.
 - Tudom. De próbálkozhatok, nem? - lépett közelebb hozzám és végigsimított az arcomon. - Talán pontosan tudnád, hogy mit érzel irántam, ha hagynád, hogy megcsókoljalak. - nem hittem a fülemnek. Hamarabb tényleg azt hittem, hogy rosszul hallok, de amikor közelebb hajolt hozzám ráébredtem, hogy kitűnően működnek a füleim.
 - Nem, Áron. - léptem egyet hátra. - Tisztában vagyok az érzéseimmel. Sajnálom, de én csak barátként tekintek rád.
 - Mi van, ha mégsem? Kérlek, hagyd, hogy megcsókoljalak! - léptem még egyet hátra, de ő annál inkább közelített. - Kérlek! - két kezével közrefogta az arcomat.
 - Nem, Áron! Légy szíves eressz el! - de ő ehelyett a száját az enyémre tapasztotta. Szorosan összezártam az állkapcsom, amikor be akart jutni a számba és megpróbáltam ellökni.
 - Te meg mi a jó büdös francot művelsz?! - robogott le Márk a lépcsőn, majd megragadta Áront és a falhoz vágta és behúzott neki egyet, majd megragadta a gallérjánál fogva. - Hogy merészeled megcsókolni a barátnőmet? Ha még egyszer a közelébe mész, kiheréllek te szemétláda! Értetted?
 Csak lesokkolódva álltam és néztem, ahogy a két fiú gyűlölettel néz egymásra. Képtelen voltam felfogni, hogy Áron erre képes volt. Fájt, hogy ezt tette.
 Akkor eszméltem fel a sokkból, amikor Márk átkarolta a vállam és kiterelt a suli épületéből.
 - Sajnálom, Anna! - hallottam még Áron hangját, de nem fordultam meg.
 Mikor már elég messze voltunk a sulitól megálltam Márkkal szemben, mivel úgy gondoltam magyarázattal tartozom.
 - Márk, tudnod kell, hogy én nem akartam.
 - Tudom.
 - Egyszerűen nem fogta fel az elutasítást. - magyaráztam tovább, mert nem szerettem volna, ha emiatt gondok lennének köztünk.
 - Hé! Semmi gond. Hallottam a beszélgetésetek végét. Ha jobban sietek, akkor megakadályozom ezt az egészet.
  - Így is sikerült közbe lépned.
  - De nem elég hamar. - nézett rám bűnbánóan. - Nem szeretném, ha a jövőben bárki is megcsókolna rajtam kívül.
 - Én benne vagyok, ha ugyanez lesz a helyzet veled is. - finoman megcsókolt, majd pár centire elhúzódott.
 - Én is benne vagyok.

Sziasztok!
Boldog új évet nektek!
Sajnálom, hogy már rég nem volt rész, de sajnos nem nagyon volt időm írni. De igyekszem a következővel. És még csak annyit szeretnék közölni, hogy már nem sok részt tervezek a történetnek. Nem tudom, hogy pontosan hány lesz, de majd úgy is meglátjátok.

Üdv, Daphne! :)